Nem kimondottan járműfotós szokás, sőt, ha jobban belegondolunk, egyáltalán nem jellemző a fotózás ezen ágának művelőire a belemagyarázás.
Értem ezalatt azt, hogy egy képen olyasmit is látnak, látni vélnek, ami nincs is ott, de addig beszélnek róla, amíg a hallgatóság is meglátja, vagy azt mondja, hogy látja. Ez inkább a festészetre és ha jól emlékszem gimnazista éveimből, akkor az irodalomra jellemző. Az említett művészeti ágak persze könnyebb helyzetben vannak, könnyebb egy olyan képbe budiajtót, trafóházat, dinnyemagot, bármit beleképzelni, amiről azt se tudja se a néző, de talán még az alkotója se, melyik az alja, melyik a teteje. Hasonlóképpen egyszerű egy kótyagos, elmeháborodott, drogos költő néhány soros zagyvaságába világvégét vagy világmegváltást vizionálni, akár egyszerre is. Öt perc alatt egy átlagos embernek is eszébe jut valami, öt óra alatt cikket, öt hét alatt akár könyvet lehet írni róla. Megpróbálok valami hasonlót. Itt van ez a képem.
Ki mit lát benne? Ki mit lát bele?
Először jöjjenek a tények.
Tegnap készült. A KPX-921 frsz-ú Ikarus 260 látható rajta. A buszt 1991.07.01.-én vette állományba a BKV, rendszáma BU 22-11 volt. 1999.07.30.-án átrendszámozták, a BPO-309-es rendszámot kapta. Később ellopták a rendszámtábláját, ezután 2010 októberében kapta a most is használt rendszámot. A busz Rákospalotán áll, vár hogy vezetőjével előreguruljon a felszállóhelyre és elinduljon a Pasaréti tér felé. A képet a délelőtti órákban készítettem egy Kodak C653 tipusú géppel.
Most jöjjön a belemagyarázás.
A kék busz a szemlélődőt Budapestre, a BKV-ra emlékzeteti, főleg, mert ez egy BKV busz. A környezet nem kimondottan városi, inkább külvárosias, falusias, sőt és még régies is. A régiesség érzetét erősíti a szocreál tipusház, a szocialista lámpaoszlop, a szocializmusban készült útburkolat, de még a busz is. Igen, tudom, hogy a busz 1991-ben készült, de akkor is. A képben az élet körforgását láthatjuk egy busz segítségével bemutatva. A busz mögött az ágas-bogas fa az élet fáját szimbolizálja. Nem zöld, mert a fenyőn kívül nem sok a zöld fa februárban, az meg pont nem volt a környéken. A fának a színt az erős CA adja, mert más nincs. A busz háttal áll a fának, mert élete nagy része már eltelt és mert így parkoltak le vele. A tekintetet, az életet és az áramot a kép jobb felébe vezeti a vezeték. Itt a legallyazott fa a fejfát szimbolizálja, emlékeztetvén a nézőt az elmúlásra, az élet múlandóságára. Az út vizes, az égig érő fájdalmat szimbolizálva, meg azt, hogy amikor az utolsó Ikarus is a bontóba meg, még az isten is sírni fog. A vezeték a kép jobb felén hagyja el a képet, mint az újakezdés szimbóluma, jelképezve, hogy a történetnek még nincs vége, akkor se, ha vége van.
Végül a valóság.
A tegnapi napon kimentem Rákospalotára, terveim szerint A NABI Siriust lencsevégre kapni. Azt tudtam, hogy azon a héten az 5-ös vonalon jár, azt is hogy mikor. Az volt a baj, hogy egész héten akkor dolgoztam, mikor a busz a várost járta, a végső nap, a vasárnap kivételével. Eljött a vasárnap és némi zötykölődés leszállva a 12-es után villamosról úgy döntöttem, hogy először Rákospalotán, majd a Keleti előtt és környékén, majd Pasaréten fényképezem le a buszt.
Ezek voltak a nagyra törő tervek. Mindent elterveztem, fényképezőgépek, állvány a hátizsákban, vittem vizet, némi ennivalót, sőt még ezt a postot is a tesztbusztól. Később, amikor összeraktam a K200D-t és bekapcsoltam, csak a kis villogó jel fogadott. Lemerültek az akkuk. Egyetlen kép készítése után ugyanígy jártam a csak videókészítés céljából hozott Kodak C653-al is. Annyi eszem nem volt a nagy készülődésben és tervezésben, hogy az akkuk állapotát ellenőrizzem. Nagyra törő terveim úgy omlottak össze, mint egy kártyavár a huzatban. A NABI Sirius pedig otthagyott két használhatatlan fényképezőgéppel, a Kodak memóriájában egyetlen egy minden tekintetben rosszul sikerült képpel. Igen ez az a kép a KPX-921-ről, ha minden úgy alakul, ahogy én szerettem volna, ennek a képnek nyoma sem marad.
Hol van itt az emberi ostobaság? Mégis hol lenne? Ahogy a kudarc után megsemmisülten felszálltam a 12-es villamosra és elindutam hazafelé, valamilyen verselemzéses könyvet találtam az egyik ülésen és beleolvastam. Szó volt benne többek között Baudelaire-ről, Verlaine-ről, Rimbaud-ról (Ez utóbbira emlékszem is, őt következetesen Rambo-nak ejtettük irodalomórákon. Tudom, nem szép dolog). Nem igazán érdekelt a könyv, csak azért olvassam, hogy lekössem magam az indulásig. Maga a könyv volt kb 500 oldal. A versek, amiket elemzett, talán 15 oldal. Az fogott meg az egészben, hogy néhány egyszerű, számomra semmitmondó versből mekkora könyvet ki lehetett hozni. Mire elértem Újpest-központba, már körvonalazódott ez a post. Ha nincs post a NABI-ról, akkor lesz az emberi hülyeségről. Az én hülyeségemről. A könyvet nem vittem magammal, a villamoson hagytam és köszönhetően a 12-es vasárnapi kihasználtságának, senki se dobta utánam. Talán másnak is szerencsét hoz.
Egyszer anyám mondta : Ha látni akarsz egy idiótát, néha elég csak a tükörig elmenni. Erre mit mondjak? Igaza van.
Ja és még a műelemzők, harcos irodalmászok figyelmébe: Ez az én szubjektív véleményem. Nyugodtan lehet rá mondani, hogy nem értek vele egyet, azt is, hogy leszarom. Cáfolni lehet, anyázni is lehet, érvelni is lehet. Egyet kéretik figyelembe venni: ez egy rossz vicc, egy félresikerült nap méltó befejezése. Úgy kell elképzelni mint a pofára esett ember első meglepetés utáni reakcióját: elröhögi az egészet.
Utolsó kommentek